Enyészet (november) hava 17.-én
1773-ban e napon született Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály költőnk.

Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született és ott is húnyt el, mindössze 31 esztendősen a fölvilágosodás korának legjelentősebb magyar költőjeként.
Kora divatjával szemben Ő nem lépett be eggyetlen szabadkőműves páholyba sem. Tiszta maradt …
Diáktársaval önképző kört alakított, hogy az új irodalmat megismerhessék. Ehhez mindegyikük eggy nyelv tanulását, ő az olaszt választotta.
Csokonait a tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctus”-nak, a költészet doktora‘nak, avagy tudós költőnek, no meg „poeta natus”-nak, avagy a született költőnek is nevezték.
Ma legismertebb költeménye : A Reményhez.
Ezzel köszöntjük most Őt a szülinapján :
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Ajánlott olvasmány :
Csokonai Vitéz Mihály összes költeményei
Gyalunk tollából is született Csokonait méltató költemény…
ANAKREONTIKA
Anakreón öreg volt,
De tenger, ég derűje
Ragyogta által őszét.
Vitéz Mihály szegény volt,
De szabad vidámság
Megaranyozta sorsát.
Csokonait azonban alig ismerjük…
Akad bőven ismeretlen, mégis születése hónapjához meg évszakához idézni (is) illőbb költemény :
Ősz
Szeptember
Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
Barna színt ver vissza a többi szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
De mégis sok részben dicsekszik e’ felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.
Október
Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! –
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.
November
Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek heverésszen ?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni :
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja ? hátha még táncot is kell várni ?
S hatos minétet is fogunk ketten járni ?
Neveted ? de több is történhetik itt még :
Bolond az, barátom, aki okos mindég !
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel!
Ajánlott még :
Csokonai szobránál

A csillagtalan magyar téli éjben
Megálltam szobrod előtt ősi, szent
Elődöm és a csöndben és setétben
Érced szava nekem vigaszt izent.
Íme, te állasz rendületlen épen
A halandók és mulandók felett,
Maradandóság komoly köntösében
Túléled a földi ítéletet.
Megcsonkul ország és te oly egészen
Dalolsz a múltból a jövőbe még
S szavad ekhózza bízó büszkeséggel
Az ébredő s elhúnyó nemzedék.
És minden Lilla megszépül dalodban,
Minden borocska tüzesebb leszen,
Ha rád gondol utódod s összedobban
Minden magyar szív édes verseden.
A csillagtalan magyar téli éjben
Eljöttem én is, ballagó diák
S újult erővel és újult reménnyel
Zengettek bennem ős melódiák.
Míg álltál boldog magasan fölöttem
S deres subában ködlött a jelen,
Belémeredtél az örök jövőbe:
Csokonai, magyarság, Debrecen !
Juhász Gyula, 1924
Juhász Gyula Csokonai szobránál – először a Magyarság 1925 január 25.-ei számában jelent meg „Oláh Gábornak ajánlom” dedikációval, a költemény alatt (Debrecen) jelzéssel. A korabeli szegedi és debreceni lapok szerint Juhász Gyula 1924 december 21.-én a költeményeit olvasta föl a debreceni Csokonai Körben Oláh Gábor és Móricz Zsigmond társaságában (a Byron emlékére rendezett ünnepélyen).
Később megjelent e verse jelentős eltérésekkel (fönt) a Délmagyarország 1928 december 8.-ai számában is. A három versszakban szabályosan 11 és 10 szótagos sorok váltogatják egymást következetes rendben.

A 19. századi emlékműszobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozik (a maradék) Magyarországon a debreceni Csokonai-emlékszobor.
A széles irodalmi műveltségű, jómódú kereskedő, Csanak József és Várady Szabó Lajos 1861-ben alapították az Emlékkert Társulatot. A helyi kereskedők, katonatisztek, tanárok és színészek által támogatott debreceni Emlékkert Társulattól kapta a megbízást a Csokonai szoborra Izsó Miklós.

A Nagytemplom és a Református Kollégium közötti térben egy olyan szobor-pantheont akartak létrehozni, amely Debrecen nevezetes szülötteinek állít emléket. Elsőként Csokonai Vitéz Mihálynak.
Bár az 1871-ben felállított Csokonai-szobrot Izsó Miklós fejezte be, a megvalósult emlékmű némileg eltér a kezdeti terrakotta modelltől.

A megrendelők szerint túlságosan csenevésznek hatott Csokonai alakja (a valóságban ilyen is volt), ezért a nagyításnál „vastagítottak” az alakon. Ezt a „vastagítást” a Müncheni Királyi Bronzöntödében hajtották végre. Az alkotást 1871 október 11.-én avatták föl ünnepélyes keretek között.

A szobor ma már nem az eredeti helyén áll. A tér rendezése során a villamossínek változásával a szobrot is odébb tették 1977-78-ban.
A terrakotta kismintát a Református Kollégiumban őrzik, de van a Déri Múzeum egyik lépcsőfeljárójánál is egy, és újabban Karcagon is áll egy másolat belőle kútszoborként a Csokonai Könyvtár előtt.

Csokonai szobránál – a Magyarság 1925 január 25.-ei számában :
„Oláh Gábornak ajánlom”
A csillagtalan magyar téli éjben
Megálltam szobrod alján ősi, szent
Elődöm és a télben és setétben
Érced szava nekem vigaszt izent.
Íme, te állasz rendületlen épen
A halandók és mulandók felett,
Maradandóság komoly köntösében
Túléled a földi ítéletet.
Megcsonkul ország és te oly egészen
Dalolsz a múltból a jövőbe még,
Dalod ekhózza boldog büszke szépen
A fölkelő s lenyugvó nemzedék.
És minden Lilla megszépül dalodban
S minden borocska tüzesebb leszen,
Ha rád gondol utódod s összedobban
Minden magyar szív a te verseden …
A csillagtalan magyar téli éjben
Eljöttem én is, fáradt, vén diák
S újult erővel és újult reménnyel
Zengettek bennem ős melódiák.
Míg álltál áldott magasan fölöttem
S deres subában ködlött a jelen,
Belémeredtél az örök jövőbe :
Csokonai, magyarság, Debrecen !
Juhász Gyula
(Debrecen)
Ajánlott olvasmány :
