Móricz Zsigmond örökbecsű regényében a féktelen zsidó hódítás és a parttalan magyar befogadás korlátai között elemzi a nemzetek és nyelvek találkozásának távlatait …
„Az ember nem szereti azt, aki nincs a falkában. Még azt se szereti, ha aki bent van, hát még azt, aki kívül van… Mikor a kislányommal Velencében voltam, egyszer csak megszólal a pici : apám, ezek a gyerekek némák…
Értitek mi ez?… a kisgyermek a maga gyermeki okosságában nem tekintette beszédnek az olasz gyermekek talián vartyogását, csak olyannak, mint a siketnémák vinnyogását… Tudjátok, hogy milyen nagy dolog ez, milyen ősi és roppant megvilágító!… Elmondtam egyszer Bécsben egy nagyon hírneves európai nyelvésznek, s az elámult ? Uram, azt mondja, minden ősnép némának nevezte az idegent ! … Csak egymás nyelvét értik !
Aki más nyelven beszél, az nem beszél : az ugat ! …
De hát ez fog örökké tartani? hát istenem, tanuljuk meg már egyszer egymás beszédét! … Istenem […]”
(Kiemelések általam…)
Móricz Zsigmond örökbecsű regényében a féktelen nyomuló zsidó hódítás és a féktelenül engedő befogadás ingoványában vergődő magyarság végóráiban elemzi a nemzetek és nyelvek találkozásának távlatait …
A fönti szöveg a teljes szövegösszefüggésében :
„- Ma megtartjuk az eljegyzést… illetőleg – s habozni kezdett… – Hiszen majd meglátjuk.
– Van-e szerelem? – kérdezte Szalayné komolyan.
– Igen, kedvesem, abba nincs hiba. Ha Pogány Imrének az a szépséghibája nem volna, akkor nem volna itt semmi baj: mégis, egy szép kerek birtok, jó felszerelés, igen derék, egészséges fiatalember… No, hiszen majd meglátjuk… Panni szerelmes, de ez nem számít semmit, mert ő mindig szerelmes, nincs ebbe a lányba semmi komolyság. A mi korunkban a lányok másfélék voltak; ezek úgy packáznak a fiatalemberekkel, mintha kiskutyák volnának, én nem tudom, mi lesz ebből a világból…
– Édes Ágnesem, ebbe bele kell nyugodni: más világot élünk, kedvesem, és ha el nem fogadjuk ezt a mai világot, akkor mit csinálunk, elsüllyedünk? Én azt mondom, ha nekem a lányom ebbe a helyzetbe kerülne, egy pillanatig sem haboznék: a Boldogvölgy ma Pogány Imréé: ma Pogány Imre az úr, zsidó, nem zsidó, add csak hozzá, ha megkéri…
A mama kényelmetlenül feszengett, összébbhúzta magán a kendőt, mert nem volt valami nagy meleg, s pláne ott a sarokban olyan cúg volt, hogy az embernek majd kifújta a tüdejét.
– Ejnye, ejnye, lelkem angyalom – szólt a véletlenül éppen belépő Szalay Péter -, már megint azt a buta kérdést feszegeted… Nem is volna szabad kimondani egy Kossuth Lajos és egy Eötvös József báró hazájában… Kérlek szépen, történelmi dolog ez! Középkori babona! Mi az, hogy zsidó?… A sötét középkorban egyszerűen hitetlennek tekintették őket, s azért gyűlölték, mert megfeszítették a Krisztust! Nem volt akkor szó se társadalmi, se gazdasági, se faji kérdésről; fene volt akkor, nem faj: vallás volt! Aki nem volt a vallásban, azt gyűlölték s üldözték, akár zsidó volt, akár huszita. Jobban utálták a lutheránusokat, mint a zsidókat. Ha talán a szicíliai vecsernyét meg a Szent Bertalan-éjt a zsidók ellen rendezték? Körösztények csinálták azt körösztények ellen! Meg a szent inkvizíciót! Meg a harmincéves háborút, amiben elpusztult egész Németország százötven esztendőre, s csak a zsidók kerestek rajta, hogy a körösztények így ölik egymást.
– Hát persze, hogy ők kerestek rajta! – csapott rá élesen a felesége.
– No kész vagyunk! Az antiszemitizmus nem logika, hanem pszichológia! Az ember nem szereti azt, aki nincs a falkában. Még azt se szereti, ha aki bent van, hát még azt, aki kívül van… Mikor a kislányommal Velencében voltam, egyszer csak megszólal a pici: apám, ezek a gyerekek némák… Értitek mi ez?… a kisgyermek a maga gyermeki okosságában nem tekintette beszédnek az olasz gyermekek talián vartyogását, csak olyannak, mint a siketnémák vinnyogását… Tudjátok, hogy milyen nagy dolog ez, milyen ősi és roppant megvilágító!… Elmondtam egyszer Bécsben egy nagyon hírneves európai nyelvésznek, s az elámult? Uram, azt mondja, minden ősnép némának nevezte az idegent!… Csak egymás nyelvét értik! Aki más nyelven beszél, az nem beszél: az ugat!… De hát ez fog örökké tartani? hát istenem, tanuljuk meg már egyszer egymás beszédét!… Istenem, ha egy derék, becsületes zsidó fiú a lányom kezét megkérné…
– Én is azt mondom – kiáltott Szalay Péterné -, zsidó, nem zsidó, hatszáz hold príma földje van: oda kell adni a Pannit.
A háziak kínosan hallgattak, az arcuk égett a szégyentől; micsoda dolog ez, ilyen kényes dolgot így tárgyalni. Akárhogy szeretik is egymást. Akárhogy összeszoktak is.
Szalayné szokott mérmondásával megpaskolta a háziasszony sovány kezét:
– Csak megkérje, fiam! – tette hozzá.”
Zaklatott évek, társadalmi csalódások után, az otthon remegően ideges légkörében, egy új szerelemtől is (meg)érintve, 1924 Télderék (január) havában kezdi írni Móricz Zsigmind e regényét. Először a Pesti Hírlapban jelenik meg folytatásokban, majd 1926-ban végre könyv alakban is…
E műve az antiszemitázás terrorában mára szinte ismeretlen…
Ha mégis valahol színre viszik, hát a végső magyar önvédelem „antiszemitizmus”-át domborítják ki belőle a philocionisták …