„Fontosabb a tanító az egyetemi tanárnál, mert a nemzeti kultúra a néptanítótól függ”
( Hóman Bálint a Felsőházban 1938 április 18.-án)
Hóman Bálint Budapesten született, 1885 december 29.-én. Kimagasló pályáján volt történész, egyetemi tanár, politikus, az MTA levelező majd rendes tagja, 1933 és 1945 között pedig igazgatósági tagja is. 1932 és 1938 majd 1939 és 1942 között Magyarország Vallás- és Közoktatásügyi Minisztere. Az Ő telefonja csörrent meg elsőként Szegeden, Szent-Györgyi Albert Nobel-díjának köszöntésére (is). Hóman Bálint 1933-tól 1944-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a két világháború közötti korszak egyik legkiemelkedőbb személyisége volt. Az antimagyar kommunisták, a legbefogadóbbak Nemzetét is elveszejtő zsidó-fasiszták halálrakínozták Vácott, 1951 június 2.-án.
Hóman Bálintot az antimagyar álértelmiség avagy a nemzetellenes megmondó-csürhe balfasiszta féregrágásai nyomán csak gyalázni szokás ma hitehagyott orságunkban. De vakarjuk re magunkról az idegenek szennyét ! Legyünk végre újra Tisztán Magyarok ! Beszéljünk hát emelt fővel, Tisztán, Magyarul !
Hóman Bálint a Magyar Nemzet Büszkesége.
Talán eggyetlen igazi bűne, hogy az 1941. június 26.-i kormányülésen ő is jóváhagyta a Magyarország és Szovjetunió közötti hadiállapot kimondását… Ezért utóbb az antimagyar népbíróság 1946-ban „háborús bűnös”-ként el is ítélte és a kommunista terror a 1951 június 2.-ára a börtönben halálra is éheztette és gyötörte…
Itt az idő ! Tegyük végre a helyére Szellemi és Történészi valamint Nyelvészi Nagyságát !
Történészi munkáiból minden magyarnak olvasni és észbe vésni, majd egy életen át tudni érdemes :
UTURGUROK – BASKÍROK
Az 547 és 558 között egymással bizánci és perzsa szövetségben ádáz harcukat vívó „uturgur” és „kuturgur” népek nem sokkal utóbb végleg letűntek a történelem színpadáról. Amazok türk, emezek avar uralom alá kerültek, s nevük eltűnt az uralkodó népeknek a hódítás után alattvalóikra is alkalmazott neve alatt: uturgurokról 576-ban, kuturgurokról 597-ben hallunk utoljára, és a törökös „bittogor” és „altiagir” nevük sem szerepel többé a bizánci íróknál. A Don–Dnyeper közén ez időpont után csak bolgárokról hallunk, a Donon túl újra az onogurok tűnnek fel. Csak három század múltán találkozunk újra az „uturgur”, vagyis az „öt urgur” név törökös „besgur”, vagyis „öt-ogur” alakjával, a 9. század derekán Bizáncban „türk”, nyugaton „onogur-ungr”, s keleten „madsar” néven emlegetett magyarokra alkalmazva.
Balhi arab geográfus a népet maga használta „madsar” nevén emlegető többi arab íróval szemben azt „besgirt” vagy „basgirt” néven említi, és két tartományukról beszél; a honfoglalás előtti pontusi hazáról és az Urál-vidéki magyar őshaza területével egybeeső mai Baskír-földről.
Ennek a keleti hazának az emlékét a magyar hagyomány is fenntartotta. A 11. századi Gesta Hungarorum szerint „volt egy másik, nagyobb Magyarország (Ungaria Maior) is, ahonnét a hét vezér egykor népével kijött”. A 12. század végén élt Viterbói Gottfried – nyilván a magyar gesta nyomán – „a Meotisz-mocsáron túl lévő régi Magyarországról (Ungaria Vetus seu Antiquam)” beszél. Beauvaisi Vince a 13. század elején azt írja, hogy „Pannónia tartományát az azt egykor elfoglaló hunokról közönségesen Hungáriának nevezik, ami kettő van: nagyobb és kisebb (Hungaria Maior et Minor), s a nagyobbik Szkítia végein, a Meotiszon túl van.”
Ottó, domonkosrendi szerzetes három társával, 1230-ban a magyar gesta értesítése nyomán indult el az őshazában maradt testvérek felkeresésére, „akikről tudták, hogy kelet felé vannak, de hogy hol vannak, azt egyáltalában nem tudták”. Ottó nem jutott el a magyarok földjére, de „az egyik pogány országban az ő nyelvükön beszélő emberrel találkozott, s attól megtudta, merrefelé laknak”. E nyomon indult el azután a rokonok felkeresésére 1230-ban Julián barát és három dominikánus rendtársa.
Julián útitársai közül kettő visszafordult, a harmadik meghalt, miután a Volga-menti pusztaságon 37 napi út után vele együtt eljutott a muzulmán hitű volgai bolgárok országába, Bunda városába. Julián itt egy magyar asszonyra talált, s ennek felvilágosításai nyomán folytatta útját, és a bolgároktól keletre, a nagy Etil folyó mellékén meg is találta a lovas nomád pogány magyarokat. Visszatérte után 1237-ben újra útra kelt, de ekkor már nem jutott el a magyar testvérekhez, mert azok földjét a szomszédos országokkal együtt a tatárok foglalták el.
Julián értesítése szerint nyelvük magyar volt, és őt mindenképpen megértették, s ő is azoknak beszédét. „Pogányok, az Istenről nincs tudomásuk, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok.” A keresztény pap felháborodását visszatükröző megjegyzésnek azonban ellene mond az a körülmény, hogy Julián „jövetelének nagyon megörültek, s őt házról házra körülvezették, faluról falura vitték, és szorgalmasan kikérdezték a keresztény magyarok királyáról és országáról, s arról, mit akar nekik tanácsolni a hitről és egyebekről. Földet nem művelnek – írja tovább –, lóhúst, farkashúst és ilyenféléket esznek, lótejet és vért isznak; sok lovuk és fegyverük van, s a harcban nagyon vitézek. Az öregek hagyományaiból tudtak a tőlük elköltözött magyarokról, de hogy azok hol vannak, nem tudták.”
A volgai bolgároktól keletre lakó pogány magyarokról megemlékezik a 13. század két nagy utazója: a Ferenc-rendi Piano Carpini, és Rubruck Vilmos is. A Nagy-Magyarországra vonatkozó adatokat Julián úti jelentéséből veszik, de azt a nála elő sem forduló Pascatur vagyis Baskírföld néven említik.
A középkori források Nagy-Magyarországa – a ferences utazók Pascaturja – a magyarok Urál-vidéki őshazájában volt, ahol a magyarok egyik régi nevét viselő, de török-tatár nyelvet beszélő baskírok laknak. Szállásaik a 10. században még a Volgáig terjedtek, s ott érintkeztek a Volga-parti bolgárok földjével, akiknek csuvas utódai ma is e vidéken laknak a folyó jobb partján. Kettejük közé azonban a 13. században egy nagyobb tatár népcsoport ékelődött, amely ezeket nyugatra, amazokat keletre szorította vissza.
A baskírok mai nyelve nyilván a hosszú tatár szomszédság és uralom idején végbement nyelvcsere eredménye. A 10–11. századi arab írók ugyan török fajta népnek mondják, de Idrisi kiemeli, hogy nyelvük különböző a besenyőkétől. A „türk” megjelölést tehát éppoly értelemben alkalmazták rájuk, mint ők és a görög írók is századokon át a magyarokra. Lehet, hogy a török elem még a tatár hódítás ideje előtt annyira elszaporodott közöttük és szomszédságukban, hogy már e korban megkezdődött a kettős nyelvhasználat. A nyelvcserét mégis a tatár hódítás utáni időre kell tennünk. A 13. század derekáig kétségkívül magyar volt a nyelvük.
Feltűnő és nagyon sokat mondó jelenség az, hogy a baskírok Jurmat-j, Jene-j, Ciraj törzsei még ma is, a velük együtt élő Tarhán és Mozser-ján törzsek pedig 1539-ig a honfoglaló magyar törzsek ősi Gyarmat, Jenő, Kér, Magyar, Tarján nevét viselik. A magyarokkal való kapcsolatuk tehát nyilvánvaló. A baskírok törökös bes-g-ur (‘öt törzs, öt nép’) nevének vallomása szerint is öt törzsből álló nép valamikor a magyarok öt törzsének népéből vált ki és maradt hátra keleten, s az is nyilvánvaló, hogy az uturgur-baskír-magyar nép eme öt törzsének a törökből csak erőltetve és mesterkélten magyarázható neve az ősi uráli szókincshez tartozik, s nem török jövevényszó. Eredetüket vagy a finn-magyar, vagy a kaukázusi, vagy pedig az árja-alán nyelvben kell keresnünk. A nép eredeti neve minden esetre „ötmagyar” volt, és csak a bolgár eredetű Keszi (‘töredék’) és a többi határvédő néphez hasonlóan ugyancsak idegen eredetű Nyék (‘határvédő’) törzsek csatlakozása után lett „hétmagyarrá”. A szövetségbe később befogadott török – bolgár vagy türk-kazár eredetű – „Kürt”, és a kazároktól elvált három „kabar” törzzsel gyarapodott nép törzseinek a száma már nem jutott kifejezésre a nép nevében. A magyar hagyomány csak hét törzset és hét vezért ismer. A legutóbb csatlakozó kazár törzsekről – Konstantinosz császár kabarjairól és Anonymus kunjairól – külön emlékezik meg, a Kürt törzset pedig valami okból a régi Gyarmat törzzsel együtt említi Kürt-Gyarmat néven.
Az uturgur és kuturgur törzsszövetségek népének ötös, illetőleg hatos tagozódása szorosan összefügg az ősi finn-magyar számrendszerrel. Ebben a legmagasabb szám az öt volt, s a hat – éppúgy, mint más nyelvekben a hét – már a ‘sok’ fogalmát fejezte ki. A ‘nagyon sok’ kifejezésre az árja eredetű ‘száz’ jövevényszót használták. A ‘hét’ számnév már az Urál vidékén került az árja-alán nyelvből a magyar, s onnét a vogul-osztják nyelvekbe. Ugyanebből az időből való az összetételekben élő ‘tíz’ jelentésű –,,-men”, „-ven” (‘negy-ven’, ‘öt-ven’, ‘hat-van’ stb.) szavunk, amit később az ugyancsak árja-alán „tíz” szorított ki. Még korábbinak látszik az ugor nyelvekből hiányzó, s a permi „mys” számnévvel azonosított, az ugyancsak ‘tíz’ jelentésű „inc” vagy „enc” szó, mely csupán a ‘nyol-c’, ‘kilen-c’ és ‘harmin-c’ számnevekben maradt fenn. A keleti tízes számrendszer meghonosodásával egy időben kapott konkrét értelmet a ‘száz’ számnév, és ez időben jött az árja-alánból nyelvünkbe az ‘ezer’ szó is. Ezen az ötös számrendszeren alapul a magyarság keletről hozott ősi büntetőjogi díjrendszere is, a maga 5-10-50-100 tinós díjaival, melyek a közbenjárók és bírák részére fizetett mellékdíjjal emelkedtek 6-12-55-110 tinós összegekre. E rendszer nyomai mutathatók ki – sajnos – a kevéssé ismert ősi mértékrendszerben is: egy ekealja földre 110 királyi holdat számítottak.
HÓMAN BÁLINT MŰVEI :
EGYETEMES TÖRTÉNET
MAGYAR TÖRTÉNET
SZENT ISTVÁN
MAGYAR PÉNZTÖRTÉNET 1000–1325
A MAGYAR KIRÁLYSÁG PÉNZÜGYEI ÉS GAZDASÁGPOLITIKÁJA KÁROLY RÓBERT KORÁBAN
A MAGYAR VÁROSOK AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN
A MAGYAR HÚN-HAGYOMÁNY ÉS HÚN-MONDA
A SZENT LÁSZLÓ-KORI GESTA UNGARORUM ÉS XII–XIII. SZÁZADI LESZÁRMAZÓI
A FORRÁSKUTATÁS ÉS FORRÁSKRITIKA TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON
MAGYAR KÖZÉPKOR
ŐSEMBEREK – ŐSMAGYAROK
BIBLIOGRÁFIA