Az Ernyőfenyő ma leginkább Mandulafenyő – olaszkodón Pinyó(li)fenyő – törökül meg Pisztáciafenyő…
De mi lehet az illő, a helyes magyar neve ?
Az Ernyőfenyő francosan (franci(á)ul) Le pin parasol vagy pin pignon (Pīnŭs pīnea L., 1753).
Nagyjából ez itt a kérdés ! Az alakja vagy a finom magja után nevezzük (el) ?
A magja után taljánosan pinyó(li)fenyő (Sz.) téveteg okoskodással a közmagyarban ma „mandulafenyő”.
E pompás fenyő ma leginkább a Római-tenger táján (a mediterráneumban) él, ahol – régészeti leletek tanúsága szerint – a magját már 6000 éve fogyasztják. Ernyőfenyő (Schirm-Kiefer) meg (Talján) Kőfenyő (Italienische Steinkiefer) néven is szerepel németül. Az angol is hasonlóan nevezi (Italian) Stone Pine képpen. A törökben különösen érdekes módon Fıstık çamı [ejt : fısztık csamı] vagyis „pisztáciafenyő” néven emlegetik. (Bugyután meg magyarázhatatlanul a mandulához rajtunk kívül senki sem hasonlítja.) Görögül meg egyedien κουκουναριά [ejt : kukunarijá] vagy Πεύκη η πίτυς [ejt : pefki i pitisz] néven közkedvel(get)ik. (Λεξικόν φυτολογικόν. Γεννάδιος, Αθήνα 1914 ) Ezt a kukunarijá-t az odalátogató magyar is gyakran hallhatja, ha fenyves partokra kirándulhat… Az ógörög πίτυς [ejt : pitüsz] eredete homályos, talán a proto-Indo-Europai *peyH- alakkal hozható össze, amely a latin ‘fenyő’, a pīnus [ejt : pínusz] meg a szanszkrit पीतुदारु [ejt: pítudáru] ‘fa féle’, meg talán az albán pishë eredete is.
Más-más nyelvekben más és más az elnevezés alapja… A holland, azaz a döccs nyelv csakis az alakja után nevezi Parasolden-nek, vagyis Ernyőfenyőnek. (Ebből a den a ‘fenyő’.) A mai magyar „mandulafenyő” talán mind között a leghülyébb neve. Mandulához a magjának nem hasonlít sem a mérete, sem az állaga, sem az íze se ! Ennél talán már csak a latin nevét majmoló szláv nevei a szánalmasabbak, mint pl. a horvát Pinija, a szlovén meg a tót (szlovák) Pínija. Az oláh (rumuny) meg természetesen a görögből koppintotta-loppintotta a saját Coconar nevét. A rác (szerb) meg érdekesképpen az olaszból nevezi Пињол képpen.
Akadnak egészen különleges nevei is, mint például korsz(u)ul (korzikaiul) Pinu granatu azaz „Gránátfenyő”.
E fa minél magasabbra nő, annál inkább „ernyőfenyő”. A lombozata a korral eggyre inkább ernyő alakot (is) ölt. A magassága akár 30 méteres is és a törzsátmérője akár 2 méteres is lehet. De gyermekdeden még gömbölyded a lombja…
Magyarul ma mandulafenyő (Pinus pinea), de sokkal találóbb neve lehet az ernyőfenyő. Ez igen találó név. Ezt az isztambuli esős évszak beköszöntével eggyre inkább tanusíthatom. Nincs az a lombos, leveles fa, amely jobban fölfogná az esőt, mint e fenyő lombja. Ha létezik a közkertekben (angolkodón parkokban) esernyő gyanánt menedéket adó fa, az bizton az ernyőfenyő.
Egészen valószerűtlen, hogy a leveles fák csurig eláznak, amíg a tömött csereklyéivel (tűleveleivel) az Ernyőfenyők valóban védőernyőként egészen sokáig szárazan tartják maguk alatt a földet meg a maguk alá menekülőket…
Mi is lehet hát e fenyő illendő meg szabatos magyar neve ? Első megkülönböztetésben mindenképpen az ernyő a legtalálóbb jelölője. Ha a táplálkozási fölhasználhatóságát firtatjuk, vagy az ínyencségünk rabjául esünk, úgy meg a magja után találhatunk talán neki ízesebb magyar nevet is…
Mi is hát e fenyő illő magyar neve ?! Talán a német meg a németalföldi (holland) nézet a legtalálóbb alap : Schirm-Kiefer ill. Parasolden, azaz Ernyő-fenyő…
A latinkodó nevén pínea(fenyő), szabatosabban, olasosan pinyó(li)fenyő a mediterrán táj jellegzetes fája. Szétterülő, szép, árnyadó lombjáért és persze ehető magváért évezredek óta ültetik. Mivel mag(já)ról szaporítható, ma már a természetes és a (vissza)vad(ult) állományok nehezen különíthetők el.
Magja sok fehérjét, magnéziumot, foszfort, vasat, B1-vitamint és flavonoidokat (P-vitamint) tartalmaz.
E fenyő finom magja taljánosan pinoli [ejt : pinóli /piˈnɔːli] vagy pignoli, [ejt: pinyóli], hiszpánosan (spanyolul) piñón [ejt : pinyón /piˈɲon], vagy törökösen meg çam fıstığı [ejt : csam fısztı-ı], azaz a ‘fenyő pisztáciája’. Az angol bu(gyu)tábban pine nuts, azaz ‘fenyődió’ vagy ‘fenyőmogyoró’ gyanánt emlegeti.
(Megjegyzendő : a Föld 30 fenyőfaja ad ehető magot, amelyet az emberek is fogyasztanak.)
A fenyőket is fölölelő nyitvatermők mai rendszertani neve is vélhetően ennek a fenyőnek, azazhogy a magvának fogyasztása révén fogant ! Óhellénül, azaz görögül a gümnosz ( γυμνός) meg a szperma (σπέρμα) összevonásából eredően Gymnospermae azaz „Meztelenmagvú(ak)” törzse.
Az olasz pesztónak is alapanyaga, szívesen használják rostélyozott (angolkodón grillezett) zöldségekhez (brokkolihoz, padlizsánhoz), valamint fehér- és vörös káposzta salátához, céklához is. Észak-Afrikában hagyomány a pinyó(li)s (mandulafenyős) sütemény meg a pinyó(li)s (mandulafenyős) menthatea is.
Hajdani jelentőségét érzékelteti, hogy a pinyó(li) (mandulafenyő) magja már a római légionáriusok fejadagjában is szerepelt… A hajdan magyar dalmát partokon is előfordul, valószínűleg mind még római telepítés…
Caudullo, G., Welk, E., San-Miguel-Ayanz, J., 2017. Chorological maps for the main European woody species.
Ez ugyan az föntebbinél sokkal hitelesebb (el)terje-terkép, mégis messze alulbecsüli az ernyőfenyő elterjedtségét…
Ajánlok még egy kedves török filmet a pisztácia fenyőjéről, vagyis az ernyőfenyőről :
Források :
- Gordon Cheers (Hrsg.): Botanica, Bäume & Sträucher. Tandem, 2006, ISBN 978-3-8331-4467-7, S. 643.
- Λεξικόν φυτολογικόν. Γεννάδιος, Αθήνα 1914
- H. Liddel, R. Scott A Greek-English Lexicon
- Δημητράκου Μέγα λεξικόν όλης της ελληνικής γλώσσης
Ajánlott olvasmány :
One comment
Comments are closed.