BESSENYEI GYÖRGY (1747–1811) író és bölcselő (hellénkedő pongyolatinsággal filozófus)
Bessenyei György (Tiszabercel, 1746 vagy 1747 – Pusztakovácsi (ma Bakonszeg), 1811. február 24.) császári testőrtiszt, költő, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó egyénisége, a Bihari Remete.
Bessenyei Zsigmond vármegyei táblabíró és Ilosvay Mária fiaként született, Tiszabercelen. 1755-ig szülőfalujában élt, majd 1760-ig a sárospataki kollégium diákja volt. Végzése után apja hazavitte, s egy évig házi tanításban részesítette, ami főként latin stílusgyakorlatokat jelentett; ezután szellemileg tétlenül, harci tudományokkal (vívás, lovaglás, lövészet) töltött négy évet a szülői házban. Szabolcs vármegye ajánlására, remek testi felépítése és katonai képességei révén, 1765. június 8-ától Mária Terézia Bécsben (1760-tól működő) magyar testőrségében teljesített szolgálatot.
Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melyeknek ugyan bőségébe soha nem voltunk. (Magyarság)
Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják?
…soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenben sohasem.
Minden nemzet a maga nyelvérül ismértetik meg leginkább.
Egy hazát sokféleképpen lehet és kell szolgálni, mert annak sok mesterségre van szüksége. Éljenek a bányászok is, de ne űzzük el a szántókat, sem a szabók a csizmadiákat; éljünk és hagyjunk másokat is élni.
A régi módhoz ne ragaszkodjunk, mert ahhoz ragaszkodni annyit tészen, mint a tudatlanságot sóhajtani.
Uo.;
…azt véltem, mint a gyermek, hogyha magas hegyre mászok, onnan elérem az eget – feltörekedtem, és látom, hogy a legnagyobb hegy tetejétől éppen annyira van, mint a legmélyebb barlangnak fenekétől.
Milyen hát egy ember, ki kevélységgel magát felfújja? Olyan mint egy szalmával kitömött krokodilusbőr, melyen formája láttatik az erőnek valósága nélkül. (A holmi)
Minden uralkodó hatalom akkor legerősebb, mikor legigazabb és akkor legállandóbb, mikor legirgalmasabb!
Az elme és okoskodása megtévedhet, de az érzés sohase.
Az éhező embert e világnak minden bölcsességével és ennek minden okaival sem hitetheted el soha, hogy jól van lakva, míg enni nem adsz.
Igaz az, hogy mindenütt férfiak parancsolnak és vezérelnek házaiknál, de asszonyok helyheztetik beléjek azon titkos ösztönt, mely szerint nyugodalmakat, boldogságokat keresik… (Tarimenes utazása)
Lehetetlen az embert értelmétül megfosztani úgy, hogy tovább is ember maradhasson. (A bihari remete)
Ki vagyok? mi vagyok? merről s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett, hogy világra lettem?
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,
S élek, melynek útján szüntelenül halok.
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedem, s életemet vesztem.
Hányszor kell érezni változásaimat?
Nézek, gondolkodom, búsulok, remélek,
Járok, ülök, mozgok, s nem tudom, hogy élek.
Testemben hánykódik valamely valóság;
Lélek, elme, tűz, ész, milyen világosság!
Nem tudom érteni: formája, sem színe
Nincsen, melybe létem valamit meghinne.
De mégis jót érzem küszködő munkáit,
Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit; …
… az ég, föld között szüntelen hánykódva
Nyögök, s majd nevetek élvén sóhajtozva.