Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves
Poémát, minden irányban.
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
1926
Nyár, Nyár, Nyár
Talán érdemes a legismertebbel kezdeni.
A történet úgy kezdődik, hogy Kosztolányi kapott egy hívást az Esztergomi nőegylettől, hogy szerepeljen egy előadásban, 100 pengő lenne a fizetség. Először vonakodva, de elfogadta, feldobta az ötletet a telefon másik végén levő hölgynek, hogy Karinthyt is hívják meg. A nő elfogadta, de csak ha a fizetséget elosztják maguk között.
A többit idézem, hogy érdekesebb legyen:
– „Ez is megoldható, de csak a nyáljelenet után.”
– ,,Milyen nyáljelenet?” – kérdezte a gyanútlan Kosztolányi.
– ,,Amikor én letolom a gatyám a színpadon, és te kinyalod a (juj, ilyet nem szabad itt írnom)!” – felelte a kavicsot a szájából kivevő Karinthy Frigyes.
Erre volt a válasz Kosztolányi Nyár, Nyár, Nyár című verse. Az első betűket összeolvasva kisebb meglepetést kapunk. 🙂
Akrosztichon és ajánlás: A sorok kezdőbetűi egy pajzán rejtett üzenetet adnak ki Karinthynak,
akinek Kosztolányi különleges felvezetéssel küldte el a költeményt.
Vannak persze anti-Kosztolányiták… akik ebben a remek, szép emberben is csak hibát keresnek …
Karitnthy vallotta: „Nevetés. Az egyetlen dolog a világon, ami nem nevetséges.”
Versbe rejtett obszcén poénnal üzent Kosztolányi Dezső legjobb barátjának, Karinthy Frigyesnek
A magyar irodalomtörténet talán legszórakoztatóbb kapcsolata volt a két bohém budai zsúrpubi, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes legendás, elválaszthatatlan barátsága. Még a Négyesi-féle szemináriumokon kötöttek örök barátságot, s onnantól kezdve folyamatosan ugratták és megtréfálták egymást. A Nyár, nyár, nyár című költemény is ennek az élcelődésfolyamnak az egyik, s talán legviccesebb mementója.