Helyes Īrásom

Hangjeleim, hangjelöléseim

„Nyelvemben élek, akár a Nemzetem !” (Sz.)

Ugyan mi is a helyesírás és mi is a helyes īrás ?! Talán azzal érdemes kezdenem, hogy az akadémia jelenleg hatályos szabályait nem tekintem magamra nézve a legkevésbé sem kötelezőnek. Nem vagyok a lekötelezettjük. Engem a kusza, következetlen szabályaikkal semmire nem köteleznek. Nem vagyok olyan tudatlan sem, és nem vagyok, nem leszek a magyar nyelv árulója sem, hogy a szánalmas szintjükön, hogy az elvárásuk szerint īrjak. Magyar vagyok. Nyelvszabadságomat én élem és megélem… minden mondatomban és annak minden szavában… Nyelvemben élek, akár a Nemzetem ! Ahogyan létezik „költői szabadság”, meg „alkotói szabadság”, úgy nem csupán az „alkotói szabadság”-omat gyakorlom, de a jelen szabályoknál rendre sokkal jobbakat is alkotok !

A folyamatos helyesírási reformok egyáltalán nem használtak a helyes magyar īrásnak. Az akadémia „helyesírás”-ában évszázados baklövések (is) kódolva vannak. E kis īrás, stílusosabban īrolat keretei között (itt) csak példákat villantok :

Lenyűgöző, ahogyan erőlködik az akadémia egy kihalt hangunk örökös jelölésével ! Az ’ely’ hangunk már lassan tájnyelveinkből is végleg kivész. Ennek (a hangnak) a mentésével senki nem foglalkozik (az akadémia sem), vissza nem tanítják – mint kihalt táncainkat a táncházainkban – további életet nem lehelnek bele, mégis jelölik ! Jelöltetik ! Minden diák módszeres kīnzására, buktató jelleggel… megutáltatva velük Édes Anyanyelvüket !!! (Talán ez maga a cél. A hazaárulók célja.) Ráadásul teletűzdelve ős-tévedésekkel… İlyen például a „gyűl-” tőből (az „l” lágyītásával) képzett „gyűlyt”, amely csakis „ely”-lyel értelmezhető. Az már szinte csak költői kérdés : Hogy a francos nyavalyába lett és termett az akadémián ebből a hely-es(etlen) „gyűjt” alak ?! Ugyanígy a „gyúl-” tőből (az „l” lágyītásával) képzett „gyúlyt”, amely csakis „ely”-lyel értelmezhető. Hogyan is züllött ez az akadémián a „gyújt” alakká ?!

A(z „ely”-ünknél) nem sokkal régebben kihalt mélly „ı” meg „ī” jelöléséről azonban soha egy gondolatnyit nem hallottam ! (Akadémiánk bölcsei ilyeken nem agyalnak.) Pedig ez(ek) a hang(ok) bújva-rejtezve ma is továbbél(nek)… képzőinkben, jeleinkben, ragjainkban… Nyılvánvalóan ! Lásd: híd, hidak, tárgyesetben meg hidat… azazhogy mély „ī”-val hīd, ezért többesben hıdak… tárgyasban meg hıdat…

Lássuk csak még eggy páros példával is : nyír ! Ha ige, akkor nyīr mélly „ī”-val. Bújva-rejtező bızonyság rá, hogy (tovább)képezve nyīr-ás, ragozva meg nyīrjuk, mindig következetesen mélyen. Ha meg főnév, akkor nyír (fa) magas „í”-vel. Toldalékai(n)kban bújva-rejtező bızonyság rá, hogy (tovább)képezve nyír-es, hellynévként meg Nyírjes, ragozva a nyír-ből, mindig következetesen magasan. Nem is csoda, hiszen ez eredetileg két külön hangalak, két külön szó ! A mélly-magas „ī-í” pár(ok) következetes jelölését mégsem tesszük meg hıvatalosan. Pedig nyelvtörténetünk egy színes terepe és tanulságos emlékezete, amely tudatosulásával többek között a(z ezt az ellentételezést, ill. megkülönböztetést máig használó) török meg szláv nyelvek tanulását is nagyban megkönnyítené…

Mivel a toldalékokból bárki megtanulhatja, milyen is volt valaha a mély vagy magas magyar „i” és „í”, így a jelölésébe se sántulna bele senki…

Hát én ezt (is) jelölöm… következetesen ! Mert magyar vagyok, tősgyökösen, az īrásomban is… (Hamıs alapon ítésző hazaárulókra pedig nem hederíthetek !)

A régi magyar mélly „ı” meg „ī” hang jelölésén túl pedig a fölelevenítését is javaslom és tervezem… mert hagyományőrző vagyok és magyar !

Jelek, jelölések

Ė, ė – rövid, „zárt e”, érthetőbben „rövid é”. Bevett francos nyugati nyavalyával a jelölése „ë” szokott volt lenni, – ahogyan e betű a franciában ma is él a bevetten néma helyzetben is kiejtendő „e” jeleként – de magam e beteg(es) majmolódástól tudatosan tartózkodom, e francos beteg interná(r)cizmustól elviekben (is) elzárkózom. Az oroszban, a kirillicák között meg „jo” a hangértéke e betűnek. Tehát kétszeresen is foglalt ! A Magyar (táj)nyelvészetnek tisztes Magyar Jelekre van szüksége, melyek a magyar hangjelölés(ünk)be szerves(ebb)en illeszkednek! A magyar helyesíráshoz jobban is illik – miként a rövid „i” és a hosszú „í” párja példája adja – a rövid „ė” magánhangzónak eggy ponttal a hosszúnak meg eggy ékezet-vesszővel való jelölése. Ebben az ajakréses „í” és „é” hangzók (hangtani) közelsége és hasonlósága is megerősíthet minden következetesen gondolkodót: Mindkettő elölképzett ajakréses (nem ajakkerekítéses) magánhangzó, míg az „í” fölső, az „é” inkább középső nyelvállású. Az általam „ė”-vel jelölt hang pedig eggyértelműen a (hosszú) magyar „é” rövid párja, ajak-nyelvállási megfelelője.

Ē, ē – a köznyelvi magyar „e” hangunk hosszan ejtett megfelelője. Gyakran a köznyelvi szóvégi mássalhangzó, pl. „l” helyett válik hosszúvá… Pl. „-vel” helyett „-vē”. De olykor mássalhangzó kettőzését váltja ki a hossza, mint („erre” helyett) „ēre”.

Ā, ā – a köznyelvi magyar „a” hangunk hosszan ejtett megfelelője. Gyakran a köznyelvi szóvégi mássalhangzó, pl. „l” helyett válik hosszúvá… Pl. „-val” helyett „-vā”. De olykor mássalhangzó kettőzését váltja ki a hossza, mint („arra” helyett) „āra”.

İ – a tisztös magyar „nagy i” jelölésére. İsten áldd meg a Magyart ! – ugyanúgy īrom, ahogyan Kölcsey īrta éppen 200 esztendővel ezelőtt… (A Hymnus kézıratán is így maradt fönn !) E jelnek ugyan hang-megkülönböztető szerepe ma nincsen, de más műveimben rendszeresítettem a magyarból már kihalt – csak ragozásainkban emlékezve élő – magyar „mélly i”-től, azaz az „ı”-tól való megkülönböztetésre. (Pl.: … Ihar, Ipar, Iram, Irtás mindig és következetesen pontatlan „I”-val szerepel.). Ha nem teher a magyarnak az „ely” (helyes)īrásos emlékezete, és következetes (le)jegyzése, jelölése, hát ez sem lehet az !

A hangsúly a hang súllya…

Így súlyként is jelölöm, közbevetett, illetlen nyugati karmincsoktól (aposztrófoktól) meg más sunnyantott sumákoktól mentesen, a hang alá jegyzett alsó vonallal… a hangot, azaz a jelét súlyozva !

Ennek persze nem sok értelme lenne a – következetesen elölhangsúlyos – magyarban, de annál hangsúlyozottabb az ért-eleme a görögben meg a latinban… A sok helyett lássunk egyetlen példát ! Legyen ez elég : polüsz (πολύς), ami meg már ’sok’ ! Az óhellénben a hangsúly (csakis) a második szótagra, azaz a második magánhangzóra esett. Ezt jelöli a kiejtése szerinti „ü” alatti vonás, mint súly. İgen, rövid „ü”-vel ! Szép, magyar rövid „ü”-vel. No meg a hang súlyával. Mai műveletlen vılágunkban gyakran keveredik az alpárian moslékos tudományos alnyelvben a hellén „polü” a „poli”-val. Hiszen a hellénben, a(z ó)görögben polü- az ’sok’-at jelent, a poli- meg legföljebb ’város’ jelentésű előtag lehet a polisz (πόλις) révén, – miként a politika meg a policia (angolkodón: police) szavakban is – míg a ’sok’ jelentésű előtag csakis „polü-” lehet ! A polisz (πόλις) pedig csakis elölhangsúlyosan.

De érdekes lehet ’rész’ értelemben a tudományágakon átívelő, mindenvivő „merosz” (μέρος)[1] vagy rıtkább rokon alakjában „merisz” (μερίς), amely szónak még a(z ó)görögben is változó a hangsúlya helye. Tehát: Ahol a hangsúly számít, ott jelölendő (is) !

Az európai nyelvek többségével szemben a hellén műveltséghöz illendően a mi magyar anyanyelvünkben ez remekül ki is ejthető ! Nem hıába Héraklész szépunokái vagyunk – Hérodotosz (Ἡρόδοτος) fekete-tengeri görögöktől merített mondái folytán – a szıttyák, azazhogy legszılajabb-legījászabb fia, Szküthész (Σκύθης) meg ıvadákai a szkűthák örökén…[2]

Szegény latinok és a legtöbb európai nyelv ma nem (ma sem) képes kiejteni a klasszikus hellén (görög) „ü”-t ! De mi bızony igen ! Mindennapi gyakorlattá illene hát tenni, hogy magyar ember a latin(ított) szövegben előforduló hellén „y”-okat, azaz üpszilonokat tisztességgel, klasszikusan (ógörögmód) „ü”-nek is ejti és minden gondolatában annak is érzi. Merthogy az „i”-től megkülönböztetett latin „y”, az üpszilon öröksége, a (klasszikus) hellénben (görögben) mindenkoron „ü”-t jelentett és „ü”-nek ejtetett, hiszen bızony eggy (volt) a magyar „ü”-vel !

Ahogyan öreg barátom, Dr. Farkas Elek emlékeztet : „Ha beülsz egy katolikus misére, mindjárt hallasz egy példát arra, hogy ők betartják a szabályt, nem kíriét, hanem Kűriét énekelnek, és más y-nal írt szavak is vannak, amit ü-nek mondanak…”

Sajátos szavak, amelyeket nem hagyok holmi akadémiai szabályoktól meggyalázni…

EGGYETLEN EGGY !!!

Szép magyar „eggy” szavunk természetesen nem „eggy” az „egy”-gyel. Aki össze akarja mosni, az szentségtőrő és kirekesztően magyarellenes.

Kazinczy Ferenc még az „eggy”-et „eggy”-nek is írta… Rendessen… ahogyan ejtjük…
Aki tehát az „eggy”-et tagadja, az anti-Kazinczyta is !!!

Az „egy” szavunk eredeti alakjában a szent „egyház”-ban él túl… Az pedig nem csak „eggy” ház…

A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi latin betűs, teljességében magyar nyelvű szövegemlékünk. Ebben szerepel: „Heon tilutoa wt ig fa gimilcetvl.” [ejt: Hėon tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl.]

Heon talán az İsten azóta kiveszett neve, az „igy” pedig természetesen a ‘szent’ szavunk „eggy” gyével, akárcsak Álmus vezérünk édesapjának Ügyek vezérnek a ’szent’ nevében is… Az „igy fa” pedig természetesen a „szent fa”, amiből pedig nem „eggy”, hanem kettő volt! Ugyanis a Tudás fájáról sikerült csak szakítani, a másik „igy fa” terméséből, az Örök Életből az embernek nem jutott…

Ezért is van a Halotti beszéd és könyörgésünk (Sermo sup sepulchrum – Beszéd a sīr fölött) …

A Halotti beszéd és könyörgésünk születése 1192 és 1195 közöttre tehető (III. Béla korába). Egy latin nyelvű egyházi könyvben, a Pray-kódexben található, amit valószínűleg a Borsod vármegyei Boldván, az Árpád-kori bencés monostorban írtak.[P] A kódex latin nyelven īrt szövege a sacramentarium (miséző pap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv), a 135. lapon fejeződik be. A régi magyar írással rótt magyar szöveg ez után e kódex 136. lapján maradt fönn.

Számnévi szép magyar „eggy” szavunkat pedig minden magyar „eggy” alakban, azaz két „gy”-vel ejti és īrja is. Aki pedig a magyar ‘szent’ szavunkat is tiszteli, az tudatosan „eggy” gyével ejti az ősi magyar „egy”-et is.